Gyermekként a kávé a mindennapjaim része volt. Persze nem én kávéztam napi rendszerességgel, hanem apám, de ő igen intenzíven művelte azt. Jómagam azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy akkoriban kávé folyt még a véredényeiben is, nem csak az alumínium lábasban, annyi bivalyerős feketét megivott.
Ha apám kávéimádó jellemét vesszük alapul, akkor nagyon is testhezálló nekem a KávéTündér, mint bizniszvumen szerepkör. Megörököltem… A véremben van… Megszólalt a sejtemlékezet…Tombolnak a DNS-ek… Eddig lappangott a dolog, most hirtelen a felszínre tört… bár töredelmesen bevallom pár hónapig próbáltam elnyomni magamban, aztán vulkánként tört fel bennem mégis a kávés üzletasszony csírája. /Hogy kihajt -e az még kérdés, de reménykedem és igyekszem../
Feketevölgy,feketeszén,feketekávé – oszt’ sikta..
Apám a bányában dolgozott. Mielőtt elindult Feketevölgyre siktába, bedobott néhány csésze feketét. Én kislányként kifigyeltem, hogy ki milyen járművel járt…. Anyai nagyapám lóhajtásossal közlekedett, keresztapám benzinhajtásossal ( Skoda 105), apám pedig kávéhajtásossal.
Hogy miként működött a kávéhajtásos jármű?
Nos nagyon egyszerűen. Apám bedobott az arcába 1-2 csésze kávét, felpattant a Csepel biciklijére, és elkerekezett Feketevölgyig. Kellett a megfelelő mennyiségű üzemanyag. Persze próbálkozott ő másféle meghajtásokkal is, különösen fizetésnapokon a “Hatlépcsős” presszó előtt elhaladva, de az rendszerint nem tett jót sem neki, sem a járművének.
Kávébarna föld alatt és felett…
Amikor én még kislány voltam pofon egyszerű volt a kenyérkereső tevékenység és a munkahelyzet. Nem volt rákényszerülve senki, hogy jobb híján bizniszvumen vagy bizniszmen legyen. A fiúk a föld alatt a bányában, a lányok pedig a föld felett, a Habselyemben dolgoztak. A nőknek munkát adó kötöttárúgyárat az ingoványos rét szélére építették.
Én már akkor is különc voltam a családban, fejembe vettem, hogy gimnáziumba fogok továbbtanulni. 1990 nyarán éppen az iskolaszerek beszerzése miatt kellett beutaznunk anyámmal Barcikára. Hazafelé a buszon velünk együtt jött anyám egyik nagyszájú, igen harsány, de erősen beszédhibás és enyhén hallássérült kolléganője. Rázendített hamar:
– Te Ne-Ne-li! Ha -hallottad, hogy az emberek a bányából 40 év fődalatti’ után nyugdíjba mehetnek? Mi meg dó’-dó’-gozhatunk ki tudja meddig… Hát tehetünk mi róla, hogy a Habselyem nem a főd’ alatt van?
– Ott lesz már az is nemsokára a föld alatt, Törökné.” -vágta rá anyám, és az egész buszban kitört a röhögés
Kommentek